menu

Az egyetlen valóság most van – öleld magadhoz!

| |

Gondoltad volna, hogy valójában csak a jelen pillanat létezik? Nincs múlt, csak emlékképek és nincs jövő, csak elképzelések – a múlt és a jövő pszichológiai fogalmak. És mi mégis többnyire a múlt emlékeinek koncain rágódunk, vagy a jövőn aggódunk. Múltban és jövőben csatangolunk, csak éppen ott nem vagyunk tudatosan, ahol valójában vagyunk: itt és most!

Óh, mily’ csodálatos érzés, amikor egy fárasztó munkahét végén, a szabadnapon kirándulni mehetsz. Röplabdázol, focizol, gulyást kevergetsz és kóstolgatsz, arcodat simogatják a meleg nap sugarai, selymes a pázsit, madarak trilláznak.. minden csodálatos. Felszabadult vagy, élvezed a létezés pillanatait. Nem töprengsz a múlton, nem képzelődsz a jövőn, hanem ott vagy, élsz, sugárzol az örömtől. De mily’ fájdalom, amikor a nap lenyugszik, hazatérsz, véget ér a gyönyörű élmény. A fejed megint zakatol a számtalan teendőtől, a problémáktól – a varázs tovaszállt.

Amikor teljes egészében átadod magad a jelen pillanatnak, akkor felhőtlenül gondtalan vagy. De amint a figyelmed nem öleli magához a jelent, úgy megint belemerülsz az elme zavaros gondolatainak örvényébe.

Sokaknak úgy tűnhet, hogy a jelen pillanat egy igen rövid, röpke ideig tartó időszak, s az egész idővonal rengeteg sok, talán végtelen ilyen icipici kis időtartamú pillanatból áll.
Valójában ez tévedés.
A valóság az, hogy nincs más, mint a jelen pillanat, a most örökkévalósága.

Amikor megkérdezik tőled, hogy „Ki vagy?”, akkor összeszeded a gondolataidat, az emlékeidet és ilyesmit válaszolsz: „Tudod, én 28 éves nő vagy, irodai alkalmazott, 2 gyermek anyja. Itt és itt tanultam, aztán elkezdtem dolgozni, s most ezt és ezt teszem. Szabadidőmben ezzel és amazzal foglalkozom. Szeretek főzni, finom italokat kortyolgatni és érdekes filmeket nézni.” –Az elme cukorkát kap, biztatást, hogy fejtse ki önmagát minél teljesebben, minél bővebben. Önmagáról beszélhet, az „én” történetemről: aminek főszereplője én vagyok s egyúttal a világom középpontja is.
Az elme végeláthatatlanul csacsogni kezd – elmondja mindazt, amit önmagának és önmagáról gondol. Ez vagyok én: az én történetem. Az emlékeket idézi fel s a legfontosabbnak ítélt epizódokból felépít, összefércel magának egy identitást. A számára fontosabb emlékképekből összevágja a „múlt” filmjét – ez vagyok én, ez a múltam. Valójában minden, amit felidézett, csak emlékkép – ami az elmének a csodálatos emlékezőképességéhez kötődik. Amikor emlékezünk, akkor is most tesszük. Az emlékeinket is most emlékezzük, nem a múltban. Amikor a múltnak nevezett esemény megtörtént, akkor is most volt. Soha nem volt olyan, hogy ne most lett volna.

„Majd valamikor, amikor elérem ezt a célt, boldog leszek. Ha majd lesz elég pénzem, akkor boldog leszek. Akkor majd megérkezek, befutok” – álmodozik az elme. Természetesen: soha nem jön el az a pillanat, amikor az elme azt mondaná: most minden rendben van. Jól vagyok, megpihenhetek. Minden tökéletes, kerek és egész. Boldog vagyok”

Az elme úgy tesz, mint az a furfangos idős, akiért a halál a kaszájával megérkezik, de az idős üzletet akar kötni vele: Halál most nem megyek veled. Holnap biztosan veled megyek. S hogy megpecsételjem az ígéretemet, nézd, felírom ide az ajtófélfára, hogy „Holnap a Halállal megyek”. A holnap soha nem jött el, mivel a következő nap is „ma” – s a „holnap” minden egyes nap egy nappal továbbtolódik, a végtelenségig.

A jövő fantom, elképzelések gyűjteménye. Amikor a jövőt tervezem vagy rajta aggódom, akkor is most teszem azt, nem valamikor egy beláthatatlan pillanatban.
Most emlékezem a múltra és most építek elmeképeket az elkövetkezőkre (jövőre) vonatkozóan. A múlt csak halott emlék, a jövő pedig csak személyes elképzelés – minden most történik. Minden, amikor történik, most van. Soha nem történt semmi olyan, ami akkor nem „most” lett volna és soha nem fog történni semmi olyan, ami akkor ne „most” lenne. Az élet a most-ban zajlik, minden most van.

Az egyetlen valóság mindig a most.
A most örökkévaló.
S amikor mélyen megérted a most örökkévalóságát, akkor azt is megérted, hogy a boldogságot nem a jövőben kell keresni, hanem most. A boldogság most van.

Mivel minden most történik, s ebben a pillanatban minden egyes gondolatommal és tettemmel a „jövő” eseményeinek magvait szórom el, ezért a legbölcsebb dolog maradéktalanul magamhoz ölelni a jelen pillanatát. Ebben a pillanatban, most zajlanak körülöttem az események, minden folyamatosan átalakul, s ha nem vagyok elég tudatos, akkor elszalasztom a jelen pillanatban rejtőző tapasztalatokat és lehetőségeket. Ha a figyelmemet a jelen pillanatra, a jelenlétre fókuszálom, akkor nyugodt, boldog szemlélőként befogadom a teljességet, meglátom a benne rejlő változásokat és lágyan belesimulok, részévé válok a változásoknak. Az élet részévé válok, a most tudatos résztvevőjévé.

A keleti spirituális tanításokban megkülönböztetett figyelemmel fordulnak a jelenlét gyakorlása felé. A zen - ami a buddhizmusnak az egyik legpuritánabb, legtisztább ága – a felemelt ujj szimbólumát használja.
A tanítvány a mesterrel sétált a mezőn. Megszokta már, hogy a mester az egész séta során nem hajlandó egyetlen árva szót szólni, inkább a kecses lépteire figyel s a természet szépségeinek fürkészésébe merül. De ezen a napon a tanítvány türelmetlenné vált: ott és akkor, azonnal szerette volna megtudni a megvilágosodás titkát.
-          Mester – törte meg a csendet könyörögve – áruld el nekem, hogy miként világosodhatok meg?
A mester nem szólt semmit, hanem csillogó szemekkel ránézett, ujjával ajka előtt csendet sürgetett: „sst!”. Majd csendesen a magasba emelte a mutatóujját, ami arra intette a tanítványt: „Figyelj! Csak csendben figyelj!”
A tanítvány nem értette meg az üzenetet. Már évek óta sóvárogva vágyik a megvilágosodás titkára s a mestere pedig ahelyett, hogy tanításokkal oktatná, mindig csendre és figyelemre inti. Ez tűrhetetlen! – fakadt ki magában.
-          De mester!
A mester csendesen így szólt:
-          Hallod a távoli patak morajlását s a légy zümmögését? Mily’ csodálatos szimfónia!

Egy másik gyönyörű történet ugyancsak a jelen pillanat szépségeire mutat rá:
Az egyszeri ember sétált az erdőben egy gyönyörű, meleg nyári napon. Szamócákat csipegetett, gombákat gyűjtögetett s elbűvölten bámulta az erdő színeinek és árnyalatainak varázsát. Ám egyszer csak hatalmas csörtetést hallott a háta mögött. S mit látnak szemei? Egy hatalmas barnamedve ágaskodott előtte, bőszen és éhesen. Nosza neki, futásnak ered az emberünk. És fut és fut, mígnem egy szakadékhoz érkezik. Mit tehetne? Mit tehetne? Mögötte egy vérszomjas medve, előtte egy szakadék. Reménytelen a helyzet. Ám egyszer csak meglát egy ropogósra érett szamócát a fű között lapulva. Lecsippentette ujjaival, megízlelte és így szólt:
-          Óh, mily’ ízletes ez az eper!

Amikor teljes egészében belemerülsz a jelen pillanatába, akkor a gondolatmentesség állapotába kerülsz. De amint elfeledkezel magadról s jelen pillanatról, úgy megint visszazuhansz a gondok, aggodalmak birodalmába – a saját magad által önmagadnak kreált lelki és mentális pokolba.

(Részlet Kery Ervin "Éber tudatosság" c.  könyvéből)

Előadásaimra itt jelentkezhetsz..Könyveimet itt tekintheted meg.
Cikkeim szabadon megoszthatók a forrás megjelölésével.

               Oldal kedvelése: 

A szerzőről:
A tudat természetét kutatom közvetlen megtapasztalással s a felismeréseimről számolok be a cikkeimben, könyveimben. Bővebben rólam itt olvasható. Könyveim megtekinthetőek, megvásárolhatóak itt. Ingyenes kiadványaimra és hírlevelemre itt iratkozhatsz fel: